6.

Nem akartam többet írni, gondoltam, ha megjöttök, elmondom, ami lényeges, ha nem, minek töltsétek az időt ezzel a tömérdek sok agyagtáblával? De azt még meg kell írnom, hogy tudjátok, nagyon vártalak benneteket.

Lehet, hogy hibáztam, de az igazi hibát társaim követték el, mikor itt hagytak. Ne értsetek félre, nem vádolom őket, nem kényszerítettek, hogy maradjak, és ha csak a saját sorsomat nézem, hálával gondolok rájuk. Boldog voltam itt, a Tau Ceti második bolygóján, bár szívesebben mondom úgy, a Gámán. Ha velük mehetek, akár meghalok az induláskor, akár nem, ezt a harminc évet nem élhetem végig, ismeretlen marad a boldogság, amivel Enit ajándékozott meg, és ő is elpusztul azon a hajón. Így legalább még élt nyolc évet, és tudom, hogy az utolsó kettőben ő is boldog volt. Sorolhatnám azt is, hogy egy csomó ember nem éhezett, kevesebbet fáradt az elmúlt harminc év alatt, a fiatalok már nem tudják, mi az a korbács, de ezt a felsorolást meghagyom annak, ha lesz, aki a sírfeliratomat fogalmazza. Tehát én boldog voltam, és akadt, akit boldoggá tettem, ezért nincs mit számon kérnem társaimon.

De velem együtt tizenegy olyan okos ember közül, mint a Viking legénysége volt, egynek sem jutott eszébe, mi lesz, ha életben maradok. Ostoba, értelmetlen kérdés – mondjátok –, hiszen éppen azért hagytak itt, hogy ne haljak meg az úton. Lehet, hogy igazatok van, nem fogalmaztam elég világosan. Talán megértitek, ha azt mondom, nem élhettem úgy a Tenger Fiai között, hogy ne segítsek rajtuk minden tudásommal, amit a Földről hoztam. Ha erre mégis képes lettem volna, megérdemlem, hogy már az első évben elpusztuljak, és ez valószínűleg be is következik, éppen az első év végén, Dsuba és Ravak támadásakor. Ha így történik, helyreáll a Habamutól származó Isteni Urak rendje a déli parton, mert mindegyik féltékenyen ügyel arra, hogy a másik ne legyen hatalmasabb. De életben maradtam, megszüntettem a rabszolgaságot, azután megszereztem Avanának a naunik szövetségét és a vasat, de ne kívánjátok, hogy újra elismételjem történetemet. Avana gazdag lett, erősebb, semhogy lakói el tudták volna viselni korábbi helyüket a többi nép között, és ez az érzés találkozott Menevi mohóságával, nagyravágyásával. A szándékból, hogy segítsem azokat, akik között éltem, történelem lett – ha visszatekintünk rá. Sajnos nincs arra jó kifejezés, hogyan nevezzük ezt a jelenben vagy még inkább a jövőben. Sokáig nem láttam, hol léptem át azt a határt, persze át kellett lépnem, ahol a segítő szándékból olyan erő született, ami már nemcsak Avanára, hanem a földrész minden népére hatott. Ha életben maradtam, ez szükségszerű volt. Erre kellett volna gondolniuk, mikor itt hagytak. Ha magukkal visznek, csupán egy halott a Vikingen…

De ezen harmincegy év után kár töprengeni.

Nagyon vártalak benneteket. Nemcsak azért, mert még szeretnék élni. Élni mindenki szeret, bár szívesen megváltanám halálommal azok életét, akiket szeretek, de ezt sem lehet. Ha most fölmegyek a Palota tetejére, és leugrom, senkin nem segítek, Avanát éppen úgy elpusztítják.

Nem jöttetek, a harmincadik évben, Nanur idején, és alig váltották fel az évszak forróságát a tengeri szelek, az aban csapatok átkeltek a tengerszoroson, elfoglalták Hemtit és Naratot. Szumurri összeszedte a déli part minden hajóját, és a Bitámi felé közeledő aban hajóhadat, igaz, szörnyű áron, a tenger fenekére küldte. Abban a hajózási évadban már nem kellett tartanunk az aban gályáktól, viszont nekünk sem maradt annyi hajónk, amennyivel egy támadást megkockáztathattunk volna Gir-din ellen, hogy lőporhoz való salétromot szerezzünk a makacs és sértődött Ezizától. Háromszor is küldtem hozzá követeket, de mindannyiszor azt válaszolta, az ő hajói nem voltak Lail alatt, rajta nincs számonkérnivalója a nagykirálynak. Eziza ugyan ráfizet, ha azt hiszi, hogy az abanok megállnak majd Avanánál, de ez rajtunk már nem segít. Még a Tengeristen évnegyedének vége előtt arról is hírt kaptunk, hogy Tavapa szövetségre lépett az abanokkal, több mint ezer aban hajó érkezett Lailból Disbe. Sok minden megváltozott három évtized alatt, de Esra viharai utoljára még megvédtek bennünket. Valószínűleg a Hemtitől keletre levő tengerszorosban is akadályozták az abanokat, hogy újabb csapatokat hajózzanak át a mi partunkra, mert a Viharisten idején nem kísérelték meg, hogy a szárazföldön továbbnyomuljanak Bitámi felé.

Tavasszal felkészültünk, hogy Narat és Dis felől egyszerre támadnak ránk.

Szumurri haza sem tért azóta Bitámiból, és Tarkumi Avana szárazföldi haderejének felével Erua elején utána ment. Beliszu és Anaim nem alkalmas védelemre; vagy Bitáminál sikerül feltartani az abanokat, vagy már csak Avana két öble előtt. De az abanok nem indultak meg Naratból, sőt elmaradt a támadás Dis irányából is. Tavapának, úgy látszik, nem volt elég kapitánya, az abanok pedig parti hajósok, tizedannyit sem érnek, mint a Tenger Fiai. Ezért is győzhetett Szumurri a több mint tizenötszörös túlerővel szemben.

A csapást máshonnan kaptuk, ravaszul, alattomosan és kivédhetetlenül. Erua tizedik napján – talán már írtam valahol, hogy a nauni szálláshelyek tizennégy napi lovaglásra vannak Avanától – egy kimerültségtől ájult nauni fordult le agyonhajszolt lováról a Palota előtt. Demgal meghalt, és a nauni főemberek előtt Ordsut jelölte utódjának. Mekridur és Otagal belenyugodtak Demgal döntésébe, Ordsu jöjjön, amilyen gyorsan csak tud, és vegye át királyságát. Már soha nem tudhatom meg, pedig nagyon érdekelne, a nauni legény csak azt mondta-e, amit a szájába adtak, vagy többet is tudott. Ha igen, legyen ő is átkozott, pedig nem szokásom az átkozódás. De azoknak a torkát szívesen, lelkiismeret-furdalás nélkül átvágnám, akik ezt a tervet kiagyalták. Ordsu ellovagolt negyven íjásszal, ezt a negyvenet is én rendeltem mellé, Ordsu egyetlen harcossal sem akarta Avanát gyengíteni. Röviden búcsúzott. „Neked köszönhetem az életem, és most majd meghálálhatom. Gurru idején eljövök az egész nauni sereggel, de ha hamarabb szükséges, csak hívj, itt leszünk.” Harminckét nap múlva egyetlen íjász tért vissza Avanába. Mint mondta, valamelyik kegyes isten kétszáz lépéssel a Barkan erdejének vége előtt megoldotta lován a nyeregtartó hevedert. Leszállt, hogy megkösse, elmaradt a többiektől. Mikor utánuk eredt, látta, hogyan fogják körül Ordsut és társait a naunik, száz és száz nyíl suhant egyszerre… Az öreg, sokat látott íjász kezébe temette arcát. „Nem tudom elmondani, Isteni Uram, milyen szörnyű volt. Pedig csak azért nem rohantam oda meghalni Ordsu úrral, ahogy a becsület kívánja, hogy hírt hozhassak neked, Isteni Uram.” A nauni bányáknál és a szénégető telepeken öt-hatszáz avanai élt, közülük Erua idejének végéig mindössze huszonkettő tudott átvergődni a Barkanon. Az utolsók már abból a rabszolgacsapatból szöktek meg, amelyik a naunik felügyeletével a Barkanon átvezető út szélesítésén dolgozott. A naunik között abanokat is láttak, és azt is hallották, hogy az új király, Otagal sátrában több az aban főember, mint a nauni. Laskili a mi oldalunkon három torlaszt épített, az elsőt közvetlenül a legmagasabb hágó előtt, a másodikat azon a mélyúton, hétnapi járóföldre Avanától, amelyik régebben a hegylakók miatt volt a legveszélyesebb útszakasz. Sziklákkal és gyökerestül kidöntött fákkal kétszáz méter hosszan valósággal betemette a mélyutat. Az első torlasz nem sokat ért, hiába nyilazták előnyösebb helyzetből Laskili íjászai a naunikat, három nap alatt széthányták, de ez a második kemény munka lesz nekik. Hidar megtanulja majd, nem adják ingyen a dicsőséget, hogy elsőnek érjen Avanába. Ha a másodikat is áttöri, és ez csak idő és emberáldozat kérdése, egyetlen rohamban juthatnak a város alá egészen addig, ahol a Halottak Völgyének innenső végén fordul az út. Ott a harmadik torlasz, és a Halottak Völgye méltóbb lesz nevéhez, mint valaha. Persze ha Hidar nem ostoba, egyetlen katonáját sem parancsolja neki a harmadik torlasznak.

Szétrombolja a vízvezetéket, és vár. Ha a város minden korsóját, a templomok medencéit színültig megtöltöm ivóvízzel, hány napot nyerek? A fehéren szikrázó sziklák Nanur forróságát árasztják, a lángoló opálos égbolt hamarabb felszippantja az utolsó csepp vizet, mint a város sok ezer szomjas szája. Keserű kárörömet érzek, mert ha Hidar hamarabb ér Avanába, mint az aban hajóhad, bizonyosan megkísérli, hogy a zsákmányt magának tartsa meg. Abanok és naunik, egyformán mesterei a kegyetlen halálnak, egymás torkának ugranak majd, és csak én tudom – ők nem hittek nekem –, bármelyik is lesz a győztes, mind bűnhődni fognak. Mert a történelmet nem lehet megkerülni győzelmekkel, feldúlt városokkal, diadalünnepekkel. Igaz, jó szándékkal sem, ha az csak egyetlen emberé, de erről már beszéltem. Eljön Enit népe, és abant, disbelit, naunit egyaránt utolér a végzet.

Igen, Enit. Meg akartam menteni. Ha Erua idején a naunik árulása után hajóra száll, Gir-din és Dis között Pilagu még észrevétlenül ki tudott volna jutni az óceánra. A szigeteket, ahol a sírokat találtuk, talán hamarabb elérik népének hajói, megmenekül. Igaz, várnia kell, lehet, hogy évtizedekig rab lenne, a sziget foglya, de élne. Elmondtam neki, választhat, itt meghal velem együtt nemsokára. Ott élhet, és ki tudja, mit hoznak az évek… érveim belefulladtak a bronzharangba.

Minden éjszaka a tetőn vagyok Enittel az antenna mellett. Tízszer is szétszedtem a berendezést, hátha rossz, de kifogástalanul működik. Nem hibáztatlak benneteket. Nem tudjátok, hogy sietnetek kell…

Húsz-huszonegy nap múlva megindul a szél. Valamivel kevesebb időre lesz szüksége Hidarnak, hogy keresztülvágja magát a második torlaszon. A harmadik – már mondtam, mit jelent. Azután harc lesz, utcáról utcára, reménytelen, elkeseredett küzdelem minden házért. Ne kívánjátok, hogy írjak erről, hely sincs több ezen az agyagtáblán. Nem veszek elő újat. Ez az utolsó. Még talán megszárad, mielőtt összetapossák…